„Megtörtént esemény alapján. Bementem a sötét és állott levegőjű térbe, ahol ismerős alakokat láttam; volt, aki várt valamire, volt, aki csinált valamit, volt, aki nem is volt ott igazán. Telt az idő, és nem sok minden történt, csak a padló volt állandó, meg a kanapé, és a szemközti épület homlokzata az ablakkivágás keretében.

A valóság dokumentálása érdekelt, de a valóság, ugye, töredezett, kaotikus, és teljesen szubjektív. Ha máshonnan nézem, máshogyan működik. Nem volt hát mit tenni, ezzel a töredezettséggel és káosszal kellett valamit kezdenem, amiben létezünk. Tocsogunk benne, szenvedünk tőle, elveszítjük magunkat benne, vagy teljesen megfeledkezünk róla; taktikákat fejlesztünk ki, hogy megbirkózzunk vele, és ezek a taktikák jelentik a létezésünk módját.

A képeimen egymásra csúszik padló és mennyezet, tegnap és holnap, Kelet és Nyugat, értelem és érzelem, (büszkeség és balítélet), mágia és realizmus, filmszereplők és gyermekkori emlékek. Ezek között botorkálnak a festményeim szereplői, akik jól ismerik mind a bizonytalanságot, mind a várakozást, mind a töredékességet: urbánus y és z generációs művészek, értelmiségiek, csellengők, semmirekellők, munkanélküli diplomások, félig gyerek későkamasz éppen-hogy-csak-felnőttek, akik mindig be vannak kapcsolva, és ennek ellenére nem kapcsolódnak igazán sohasem; ülnek az éjszaka és a nappal határán.”

Juhász Nóra