Napló mobilban elbeszélve

 Horváth Csilla objektjei elé

 Ha napi 8-ban megy a verkli és M. R. áll a hátad mögött, s megemlíti naponta százszor, hogy mindent bevállalunk, akkor napod felhős, s nem felhőtlen. Átmeneti megnyugvást csak a gyerekkori szoba redőny mögött felvillanó fényeire való emlékezés adhat. Ezért aztán naplót írsz, hogy rögzítsd a napi rutint és az azt oldó élményeket.

Horváth Csilla naplót írt, itt olvashatóak a naplóbejegyzések. Hogy nem is olvashatóak? Hát persze, mert Horváth csilla képzőművész, ő képben mondja el, amit érez. Hogyan? Hogy ezek a munkák itt nem is képek?

Persze, mert ezek mobilok, objektek, mini-installációk. És mégis képek. Képei, vizualizált tárgyai egy munkanapnak, melynek részese, elszenvedője, s néha megkönnyebbült győztese az itt kiállító művész(nő). A díszletgyártás nem egyszerű mesterség.  Tudom, mert egykor magam is festettem díszletet a Magyar Televízió műhelyében. Különösen nem egyszerű egy olyan alkotó művésznek, aki saját munkái megvalósítását is legszívesebben 24 órában csinálná, ám pénzkereseti okokból mások terveit vitelezi ki. Pedig a kivitelezés – és ez, mint láthatjuk az itt kiállított munkákon – nagyon megy Horváth Csillának. Nem karosszérialakatosnak vagy műszerésznek tanult, festőnövendékem volt valaha a Kisképzőben, majd Halász András osztályán végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő tanszékén. Horváth azonban nem tagadta meg festő mivoltát. Ha az egyes objekteket szemléljük, mindegyiknek fontos szereplője a szín és a fény, e két festői alkotóelem. Ráadásul nem egy férfias nő munkái ezek, nem holmi szerepváltás történik. Horváth lírai (női) énje ott él minden munkájában. Az M. R.-nek ajánlott fényreklámos munkán két finoman kivitelezett pillangó rebben folyamatosan a fényújság két oldalán, s rózsás színekben játszanak a rácsok. A felhőforma finom faktúrájú tört fehére a lebegő vörös kés alatt, vagy az Átmeneti című, redőnyt idéző munka vibráló, autók lámpáit idéző fényjátéka is emlékkép és líra.

  A kinetikus szobrászat, a mobilszobor a huszadik század második felétől izgalmas plasztikai kísérleteket eredményezett a művészet világában. Gondoljunk Calder vagy Tiguely, esetleg Schöffer, Haraszty, mostanában meg például Szabó Ottó (Robottó) munkásságára. Tőlük eltérően Horváth Csillát nem a mozgó plasztika, s nem is a frappáns, meglepő mobilizálható anyag érdekli. Számára a mozgó tárgy, az installációs elemekkel gazdag hang és fényhatásokkal is operáló, kvázi szobor személyes tárgy. Lehetne – és talán lesz is – rajz, vagy festmény, ami megmozdul, történése, ideje van. Mert ez itt a lényeg.  A fény, a kis játékos kezek, az ördögszekér mozgása, ideje.  Az a kielégítendő vágy sarkalja, hogy minél több oldalról, sok dimenziójából az életnek mutathassa meg gondolatait, a képbe öltözött gondolatot.  Így például a naplót, mely az ő idejét, a mi időnket mutatva beszél – mozog – a 8, meg 8, meg 8 órákról.

Sinkó István